1990 elején, a VMDK megalakítását elõkészítve, százakkal beszéltünk a vajdasági magyarok kollektív gondjairól, igyekeztünk felmérni, tudnak-e közösségben gondolkodni, s miután megállapítottuk, hogy igen, megpróbáltuk felvázolni a kollektív tudat eszmerendszerének fõ pilléreit. Csak a legalapvetõbb elveket lehet most körvonalazni, hiszen az eddigi szétmorzsoltság megtette hatását az emberek gondolkodásában: hosszú, türelmes munkával lehet csak a kisebbségi egybetartozás tudatának következetes, de nyitott gondolatrendszerét felépíteni, s csak ezután alakulhat ki, alulról építkezve, a kisebbségi társadalom új szerkezete.

A kérdésbõl elõször is az derül ki, feltevõje úgy érzi, hogy már pusztán Vajdaság létezése, sajátosságainak elismerése is veszélyezteti Szerbiát és a szerb nemzetet. Másrészt pedig az, hogy a magyaroktól eleve egy beszûkült látókörû, kizárólagosságon alapuló gondolatmenetre számít, amely szerint az itteni magyarság számára csak a kizárólag magyar kisebbségi területi autonómia lenne elfogadható.

Mi is tehát a Vajdaság? Szellemi térség, nem pedig állami képzõdmény. Alapvetõ jellemzõje az itt élõk közötti tolerancia, amit a történelem során rendszeresen kívülrõl jövõ és általában kiprovokált megpróbáltatások sem tudtak tartósan megrontani. S hogy e jellegének figyelmen kívül hagyása milyen következményekkel járhat, arra éppen a kialakulásának történetébõl vett példa figyelmeztet legvilágosabban.

A történelmi események megmutatták, hogy a kardcsörtetés nem alkalmas a nemzetiségi kérdés megoldására. A magyar történelem a késõbbiek folyamán a példák sorával bizonyította, mennyire végzetes itt, ebben a kelet-közép-európai térségben az egyetlen politikai nemzet gondolatán alapuló államberendezési kísérlet, és öreg korában már maga Kossuth is a Dunai Konföderációban vélte látni a megoldást. Hasonló magatartásra volt példa Szerbia történelmében is. A történészek emlékeztetnek, hogy az önálló szerb állam polgárai, a kifejezetten fejlett demokratikus politikai hagyományok ellenére, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba való egyesüléskor nem rendelkeztek történelmi tapasztalatokkal a másokkal és másmilyenekkel való együttélésrõl. E problémák maradványai a kelet-közép-európai nemzeteknél ma csak a kisebbségekkel szembeni magatartás kérdésében jelentkeznek, az európai integráció szempontjából azonban az alkalmazkodás súlyos és globális problémáit is felvetik. Ilyen szempontból lehet hasznos a vajdasági tapasztalat most, amikor a szerb állam, Vajdasággal a keretében, Európához készül csatlakozni.

A századfordulón Schöpflin Aladár megróvóan említette, hogy az itteni magyarságban van a legkevesebb önmegtartó erõ az utódállamokban élõ magyar kisebbségek közül. Felrótták azt is, hogy - mint Eötvös Károly írja - "Bácska mindig a nagy úri korhelyeket termette", a második világháború alatt nem tartották eléggé "megbízható magyaroknak" az ittenieket, ugyanakkor a háború utáni Jugoszláviában azért korholták õket folyton, hogy nem vesznek eléggé lelkesen részt a politikai életben. Az itteni magyarság viszont hordta magában a háború elõtti diszkrimináció, a háború alatti csalódás, a háború utáni atrocitások emlékének terhét, tûrte a késõbbi kemény autoritárius ideológia öntudatelnyomó terrorját, s mind ez idõ alatt egyetlen soviniszta mozgalom sem fakadt ezen a tájon.

Túl nagy volt számukra a kihívás, mint Arnold Toynbee mondaná. Szerinte ugyanis a civilizációk kialakulása olyan, mint kovakõbõl szikrát csiholni: elég nagyot kell ütni, hogy a szikra kipattanjon, de nem akkorát, hogy a kõ szétmorzsolódjon. Toynbee hasonlata elvben alkalmazható lenne a regionális kultúrákra is, de a vajdasági nemzetiségi politika esetében sajátos körülményekkel is számolnunk kell: az integrális önigazgatás modellje szétmorzsolta a kisebbségi kollektivitásokat a pártpolitika gondos felügyelete alatt. (A Kommunista Szövetség ugyanis abban a szerepben tetszelgett, hogy vigyáz, nehogy a nemzetek egymás "torkának essenek", s e küldetését az "osztályérdek" nevében végezte, amin persze mindig saját hatalma megõrzésének az érdekét értette. Hogy e tézis mennyire hamis, mindjárt megmutatkozott, mihelyt a monolitikus hatalom eresztékei recsegni kezdtek: e zajból rögtön a nacionalista felhangok tûntek elõ.) Ütni tehát már csak a porszemekre lehetett, rendszerint a mesterkélt "aránytartás" céljából megrendezett "esetek" után.

A vajdasági kisebbségek a legnagyobb megpróbáltatásokra is nagyfokú toleranciával és kulturális nyitottsággal válaszoltak, s ez olyan kulturális ambienst teremtett, amely alkalmassá teszi õket arra, hogy mindkét irányban közvetítsenek az európai integrációs folyamatokban. (A vajdasági magyar szellemiség esetében elég, ha a Symposion-mozgalomra utalunk, de arra is rá kell mutatni, hogy az egészséges fejlõdés érdekében hiányzott az ellenpólus, a kisebbségi kollektivitásban gondolkodó, az elõbb említettel azonos igényességû szellemiség, s ez az egyensúlyhiány komolyan veszélyeztette a magyar kisebbség fennmaradását a rohamosan gyorsuló asszimiláció miatt. Most nem lenne túl hasznos belebocsátkozni abba, hogy ez miért történt így, de egyszer majd ezt is ki kell elemezni.) Nem szabad elfeledni ugyanis, hogy az új történelmi helyzetben Nyugat-Európának is van tanulnivalója. Az érett, stabil nyugat-európai nemzetállamoknak, ha együtt akarnak élni az ideológiai nyomás alól most szabaduló kelet-európai nemzetekkel (amelyekben ismét fellobbant a nemzeti azonosságtudat megszilárdításának igénye), számolniuk kell a kisebbségi kérdés és általában a különbözõ nemzetiségbeliek együttélése lényegesen új vetületeinek nemzetközi rendezésével is. Európa egyesítésével kapcsolatban ugyanis három feladat vár ránk: (1) az ideológiai kizárólagosság leküzdése az emberek tudatában, ahol az nem tûnik el az egyes ideológiák mögött álló hatalmi rendszerek összeomlása után sem. Ez megköveteli a szellemi élet intézményrendszerének (mûvelõdés, oktatás) gyökeres reformját; (2) annak a veszélynek az elhárítása, hogy a kizárólagosságon alapuló eddigi zárt gondolati szerkezetet (a kommunizmust) Kelet-Európában a nemzeti kizárólagosságon alapuló, ugyancsak zárt eszmerendszerek váltják fel, ami megköveteli a különbözõ kultúrák termékenyebb érintkezésének ösztönzését; (3) annak a tudatosítása, hogy a jelenlegi civilizációs fokon a gazdasági hatékonyság a legerõteljesebb integratív tényezõ. (Mint Jászi Oszkár írja: "...az egységes Németország alapját az egységes vámterület rakja le, mely a kereskedelmi és iparûzõ polgárság és az õt képviselõ publicisták programja... A német gazdasági egység fõ körvonalaiban már rég készen állott a politikai egység elõtt. Az elsõ egységes német törvény: a váltórend".)

Ez lehetne tehát a hozzájárulásunk a közös Európa megteremtéséhez, hiszen Európában senkinek sincs ezzel kapcsolatban annyi tapasztalata, mint az anyaország határain kívül élõ magyaroknak. Hogy azonban ezt megtehessük, mint közösségnek elég erõsnek kell lennünk ahhoz, hogy ilyenekként megmaradjunk. Önszervezõdésünk során hasznos lehet visszatekinteni Szenteleky Kornél szellemi hagyatékára, tudatosítva azonban, hogy annak egyik összetevõje a köztudatban háttérbe szorult: a Pán-Európa gondolat. Szenteleky ugyanis lelkesen köszöntötte az egységes Európa gondolatát, s européerként hirdette a helyi színek elméletét. Mondhatnám tehát: a couleur locale híve vagyok, feltéve, ha a couleur európai.

Politikai szervezetünk elnevezésében tehát azért szerepel a "vajdasági" jelzõ, mert Vajdaságot olyan szellemi térségnek tekintjük, amely meghatározta az itt élõ magyarság jellegét, s a Vajdaságban, Szerbiában és Jugoszláviában élõ többi nemzethez meg nemzeti kisebbséghez való viszonyulását is. De mint ahogy a nemzeti hovatartozás nem kérdõjelezi meg az állampolgári lojalitást, ugyanúgy itt-létünk mellett is része vagyunk az egyetemes magyarságnak. S e hovatartozásunk nyílt vállalása folytán merül fel sokszor a vád Közösségünkkel szemben:

Európában a magyar nemzet tagjai közül élnek legtöbben anyaországuk határain kívül, jó részük diaszpóra-állapotban, de az elsõ világháború óta jelentõs etnikailag homogén területeken is. A magyarság Európa lakosságának csak 2%-át képezi, a 40 milliós kisebbségnek viszont 10%-a magyar. A szétszóródás már a XIII.-XIV. században megkezdõdött, amikor a magyarok nagyobb csoportjai költöztek Moldvába és Havasalföldre. E folyamat a XIX. században meggyorsult, s a második világháború elõtt 200.000-re becsülték az ott élõ magyarok számát. 1848 után a zsellérek és cselédek a Dráván túli uradalmakban kerestek megélhetést, így az 1910. évi népszámlálás során Horvátországban 103.207 magyar anyanyelvût írtak össze. A XIX. század második felében megkezdõdött a tömegesebb gazdasági kivándorlás az Egyesült Államokba. Így 1914-ig a Magyarországról kivándorolt magyarok száma körülbelül 1.200.000-re tehetõ.

Összesen tehát 3.236.000 magyar került az anyaország határain kívülre (az 1910-es népszámlálás alapján a Kárpát-medencében élõ magyarok csaknem egyharmada), s közülük mintegy másfél millió a határok mentén, zárt magyar etnikumú területeken élt.

Közösségünknek vannak nem magyar tagjai, bár õk a tagságnak csak körülbelül 1%-át képezik. Ezt nem védekezésként mondjuk, csupán tényként, és a nemzeti alapon való szervezõdés vádjával szemben nem is védekezünk, hisz azt a kisebbségi kollektivitás jogának tekintjük. Méghozzá alkotmányos jognak, hiszen a nemzeti affirmálódásra való jogot az Alkotmány szavatolja. Márpedig ennek az affirmálódásnak jelentõs feltétele az ilyen célokból való szervezõdés. A kisebbségek esetében ennek a jognak az érvényesítési lehetõsége létfontosságú, s a miénknél kevésbé demokratikus rendszerek sem merészkedtek odáig, hogy nyíltan megvonják a kisebbségektõl ezt a jogot.

A háború után az egypártrendszer kommunista ideológiai viszonyaiban más jelleggel ugyan, de szintén létrejöttek a kisebbségi vertikális szervezetek. Így Csehszlovákiában 1949 márciusában alakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (CSEMADOK), amely jelentõs politikai szerepkört is betöltött. Romániában a Magyar Népi Szövetség csak a háború utáni egy-két évben tûnt valódi politikai tényezõnek, s 1953-ban forma szerint is felszámolták, de a látszat kedvéért helyébe az érdekképviseleti szervként megalakított Magyar Nemzetiségû Dolgozók Tanácsát léptették alapszabályzat, tagság és apparátus nélkül.

Jugoszláviában 1945. július 22-én alakult meg a Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetség, de már 1948. június 20-án megtartott III. közgyûlésén határozatot hozott megszûnésérõl és arról, hogy a magyar kultúregyesületek munkáját a jövõben a Kultúregyesületek Vajdasági Szövetségének Magyar Osztálya hangolja össze. Ez 1950 elején Vajdasági Magyar Kultúrtanáccsá alakult át, majd az 50-es években leépítették a vertikális szervezõdést Vajdaságban. Ezek után már csak a Jugoszláviai Magyar Nyelvmûvelõ Egyesület bírt némi politikai befolyással, amíg a 70-es évek legelején feltörõ neodogmatikus politikai irányvétel teljesen életképtelenné nem tette. Horvátországban 1949. november 29-én alakult meg a Horvátországi Magyar Kultúr- és Közoktatási Szövetség, amely 1967-tõl máig Horvátországi Magyarok Szövetsége néven mûködik. Szlovéniában a magyar kisebbségnek nem volt saját szervezete az 1974-es köztársasági alkotmány meghozataláig, amely lehetõvé tette a nemzetiségi érdekközösségek megalakítását. 1975-ben ilyen érdekközösség alakult a lendvai és a muraszombati községben.

Magyarországon a háború után elõször a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja (ma Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége) alakult meg 1944-ben. Az önálló szlovák szövetség 1948-ban, a román 1949-ben, a német pedig 1955-ben alakult meg.

Az elmúlt év demokratizálódási folyamatainak keretében megindult a kisebbségi intézményrendszer újjáértékelésének folyamata is, s a többpártrendszerû jogállam feltételeihez igazodni igyekvõ új profilú szervezetek alakultak, amelyek közül csak néhányat említünk. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség 1989 novemberében emlékkonferenciát rendezett az 1944 novemberi deportációk áldozatainak emlékére. 1989. november 18-án Csehszlovákiában megalakult a Független Magyar Kezdeményezés. A Ceausescu-uralom bukása után decemberben Romániában létrejött a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, majd a romániai szerbek és németek hasonló szervezete is. Magyarországon a német és román szövetség belsõ reformokkal igyekszik alkalmazkodni az új viszonyokhoz, a cigányság 13 szervezetet hozott létre, a délszlávok és szlovákok pedig több új, független szervezetet alakítottak (Mladost, Magyarországi Horvátok Szövetsége, Szerb Demokratikus Szövetség, Szabad Szlovákok Szövetsége, Szlovák Ifjúsági Szervezet).

Az összes nacionalizmus közül annak etatista változata a legveszélyesebb. Az, amellyel az egyetemesebb társadalmi érdekek érvényesítésére képtelen hatalom manipulál, hogy a közösségben uralkodó viszonyok miatt mind elégedetlenebb polgárokat saját akarata alá kényszerítse, a "nemzeti érdek" védelmezõjeként lépve fel. Axiómának tekinthetõ, hogy a külsõ veszély érzete mindig homogenizál, s így az ellenségképzet megteremtése a machiavellista politika fontos eszköze.

Nemzetileg egyetlen köztársaságunk sem homogén. A leghomogénebb Szlovénia, ahol a lakosság több mint 90%-át a szlovének képezik. A következõ Horvátország valamivel több mint 75% horvát lakossággal, majd Crna Gora, Macedónia és Szerbia körülbelül kétharmados többségi lakossággal.

A lakosságnak valamivel több mint egyharmadát a muzulmánok alkotják, a másik harmadát a szerbek. Bosznia és Hercegovinában körülbelül feleannyi horvát van, mint szerb, s jelentõs még azoknak az aránya, akik nemzeti hovatartozásukat jugoszlávként jelölték meg. A többi köztársaságtól eltérõen tehát itt egy etnikum sincs abszolút többségben.

Ha tehát Jugoszlávia köztársaságai nemzetállamokként viselkednének, a több más hátrány mellett azzal is számolniuk kellene, hogy nemzetük jelentõs része az országhatáron kívülre kerül. A legnagyobb arányban ez a Crna Gora-iakat érintené, hiszen több mint 30%-uk Crna Gorán kívül él. Utánuk következnek a szerbek, akiknek majd egynegyede nem Szerbia lakosa. A horvátok és a muzulmánok kb. négyötöde él egy köztársaságban, míg a macedónoknak 4 és fél, a szlovénoknak pedig mindössze 2,3%-a él köztársaságán kívül.

Az abszolút számokat tekintve a kérdés a szerbeket érinti a legsúlyosabban: majd kétmillió szerb él Szerbián kívül (háromszor annyi, mint horvát), s a köztársaságukon kívül levõ szerbek 67 százaléka Bosznia és Hercegovinában, 27 százaléka pedig Horvátországban él. S vegyük ehhez még azt is, hogy a tartományok nélküli Szerbiában 4 millió 865 ezer szerb él, tehát Jugoszlávia szerb lakosságának nem egész 60 százaléka. Ha tehát az ún. »szûkebb Szerbia« lenne a szerb nemzet önálló állama, Európában nem a magyar vagy az albán, hanem a szerb nemzet lenne az, amely tagjainak legnagyobb hányada anyaországán kívül él.

Ezek azok a tények, amelyek a nemzeti elkülönülés ellen szólnak. Hetven évi együttélés után a köztársaságokat nemzetállamokként szemlélni vagy az etnikai határokat megvonni lehetetlen, s minden ilyen kísérlet hatalmas megrázkódtatásokhoz vezetne, amely hosszú idõre visszavetné a fejlõdést.

A vázolt tényanyag alapján érthetõ, hogy a nemzeti megosztottságtól való félelem Bosznia és Hercegovinában a legnagyobb. A megoldás azonban nem a nemzeti sajátosságok erõszakos elfojtásában van. Bosznia és Hercegovinában például nagy ellenállást váltott ki a polgárok szervezõdésérõl szóló törvény 4. szakaszának 2. bekezdése, amely így hangzik: »Tilos a nemzeti és vallási alapon való szervezõdés, az olyan kivételével, amely összhangban van a vallási közösségek jogi helyzetét szabályozó törvénnyel.« E rendelkezést a legtekintélyesebb jogászok tarthatatlannak minõsítették, s néhány polgár eljárást kezdeményezett a köztársasági alkotmánybíróságnál megváltoztatása érdekében, mert tiltja a nemzeti affirmálódásra való alkotmányos jogot, s a nemzeti alapon való szervezkedést eleve nacionalista szervezkedésként értelmezi. A köztársasági alkotmánybíróság a rendelkezést alkotmányellenesnek ítélte meg.

Fennáll azonban a lehetõség, hogy a dogmatikus erõk a nacionalizmus veszélyével is megpróbálnak manipulálni, hogy még egy ideig megõrizzék hatalmukat. Így tehát most az ideológiai és a nemzeti kizárólagosság Scyllája és Charybdise között vezet a demokratizálódás útja Jugoszláviában és Kelet-Közép-Európa még jónéhány más országában is.

A megoldásnak csak a legalapvetõbb elemei általánosíthatók, s ezek közül az egyik legfontosabbnak az egyén, a polgár jogainak (többek között a nemzeti azonosságtudat megõrzése és fejlesztése jogának) érvényesítését tartjuk, az e jogok érvényesítését célzó politikai szervezõdést is ideértve. A mi viszonyainkat figyelembe véve a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének javaslata: a személyi elven alapuló kisebbségi önkormányzat olyan modellje, amely magában foglalja a területi autonómia és a helyi önkormányzat bizonyos elemeit is. Ennek embrionális változataként képzeljük el a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét.

E jelzõ két okból került szervezetünk nevébe. Egyrészt azt igyekeztünk vele hangsúlyozni, hogy kezdeményezésünket a kelet-közép-európai kommunista államokban zajló demokratizálódási folyamat részének tekintjük. A pártállamból a jogállamba való átmenet útján rendre felmerül a nemzetek közötti viszony újraértékelésének problémája is. A hatalmi párt eddigi bábáskodása helyett, az európai méretû össztársadalmi átalakulás keretében tehát meg kell találni azokat az ideológiamentes alkotmányos és törvényes megoldásokat, amelyek szavatolják a különbözõ nemzetiségû állampolgárok együttélésének olyan formáját, amelyben senki sem érzi magát megkárosítva. Ennek alapfeltétele pedig az, hogy demokratikus társadalmi közegben, demokratikus módszerekkel oldják meg a nemzetiségi problémákat.

Másrészt a szervezet mûködésével kapcsolatos elképzeléseinkre is utalni akartunk. A vertikális szervezõdés ugyanúgy rejt magában veszélyeket magára a kisebbségre nézve is, mint a kisebbség atomizáltsága. Mint említettük, kisebbségi politikai szervezõdésre volt példa a legkevésbé demokratikus államokban és történelmi idõszakokban is. Magyarországon például a tájékoztatóirodás években is létezett a délszlávok érdekszervezete, s eközben »nem egyszerûen csak korlátozták politikai és kulturális tevékenységüket, lehetetlenné téve az anyanemzetekkel való kapcsolattartást, hanem teret nyitottak az önkényes, törvénytelen eljárásoknak. Az öntudatos vezetõket koholt vádakkal elítélték, és ezreket telepítettek ki a határ menti területekrõl.« (Arday Lajos - Hlavik György: Adatok, tények a magyarországi nemzetiségekrõl. - Kossuth, Budapest, 1988, 26.)

Ugyanilyen sors várt Romániában a Magyar Népi Szövetség vezetõire is. Igaz, ez a szervezet a párizsi béketárgyalások elõtt és alatt jelentõs politikai tényezõnek tûnt, érvényesíteni tudta fõ célkitûzéseit. Ez erõsítette a romániai magyarság bizakodását, s az MNSZ az akkor még kérdéses magyar-román határkérdéssel kapcsolatban ellenezte Erdély megosztását, mert úgy ítélte meg, hogy megvannak a garanciák a kisebbségi kérdés kedvezõ rendezéséhez. Emellett támogatta a Román Kommunista Pártot, amely azt hangoztatta, ha a Nemzeti Parasztpárt gyõzne a választásokon, a romániai magyarság 50 kilós csomaggal kényszerülne elhagyni szülõföldjét. A békeszerzõdés és a választások után azonban többet nem volt szükség a Magyar Népi Szövetségre: vezetõi közül »voltak, akik az 1947-49 közötti tisztogatásnak estek áldozatul, voltak, akik nem vállalták tovább a vezetésben való részvételt, amikor kiderült, hogy többé nem szövetségrõl, egyenrangú partneri kapcsolatokról van szó, hanem a sovinizmus újabb és kérlelhetetlenebb változatáról, mások viszont kisebb-nagyobb kompromisszumokat is elfogadtak a még meglévõ magyar intézmények megõrzéséért. Természetesen itt is voltak, mint mindenütt, naiv politikusok, álmodozók és voltak karrieristák, akik valóban gátlástalanul kiszolgálták a személyi kultuszt.« (Lipcsey Ildikó: A román nemzetiségi politika négy évtizede. - Külpolitika, 1989. 2, 54.) Ígéretesen indult a Magyar Nemzetiségû Dolgozók Tanácsának mûködése is, de az 1970-es évek elején jellegzetes »látszat-szervezetté« vált, s kizárólag demonstratív-propaganda jellegû ülésein a kijelölt felszólalóknak gyakran elõregyártott szövegeket kellett felolvasniuk (Joó Rudolf szerk.: Jelentés a romániai magyar kisebbség helyzetérõl. In: Jelentések a határokon túli magyar kisebbségek helyzetérõl. - Medvetánc könyvek, Budapest, 1988, 75.)

Merültek fel kételyek a háború után Vajdaságban létrehozott vertikális szervezetekkel kapcsolatban is: »ezek központosított szervezetek voltak, egy kipróbált irányító apparátussal mûködtek, (...) valósággal népbiztosi funkciót láttak el. Én, mint mondtam, azokban az idõkben vidéki pedagógus voltam Zentán, de jellemzõ ezeknek a szervezeteknek a centralisztikus jellegére, hogy mi nem is nagyon tudtunk a mûködésükrõl. Nemigen kérdeztek bennünket, hogy gondoljátok ti ott, vidéken, faluhelyen vagy városban, nem is nagyon tartottak ilyen jellegû összejöveteleket, tanácskozásokat (...) mihelyt ez a funkció, amit talán politikai szerepnek is mondhatok, kezdett hanyatlani, mihelyt kezdett idõszerûtlenné válni, a kultúrszövetség hatékonysága is erõsen megcsappant, késõbb aztán meg is szûnt.« (Szeli István: Így hozta a történelem... - Forum, Újvidék, 1988, 86.)

E modellt az integrális önigazgatás örve alatt a »rejtett vertikalizmus« modellje váltotta fel. A párthatalomnak a kulturális élet fölötti bábáskodása hozta létre azt az állapotot, amelyben a csak látszatra, vagy még látszatra se önigazgatási döntéshozatal mögött egy oligarchikus hatalmi struktúra húzódott meg, amely a néhány évtizeddel korábbi vertikális szervezõdésre jellemzõ ismérveket viselte magán. Amíg tehát a hivatalos nemzetiségi politika a vertikális nemzetiségi szervezõdést összeegyeztethetetlennek minõsítette a szocialista önigazgatás politikai rendszerével, addig a háttérbõl munkáló oligarchikus struktúra a gyakorlatban megteremtette a vertikális szervezõdésre jellemzõ viszonyokon alapuló intézményrendszert a magyar kisebbségi szellemi élet egyik legfontosabb területén, a lap- és könyvkiadásban, amikor részben formálisan is egy fedél alá vonta a sajtóorgánumokat, részben pedig káderpolitikájával kötötte azokat egy döntéshozatali központhoz.

A gyakorlatban létezõ, de a politikai állásfoglalásokban tagadott és látszatönigazgatással leplezett vertikális szervezõdéstõl mindenképpen elfogadhatóbb lett volna annak legalizálása: abban az esetben ugyanis a döntéshozónak felelnie is kellett volna döntéseiért. Másrészt az önigazgatási lepelbe burkolt központosítási törekvések nem az összehangolás és ösztönzés, hanem az ellenõrzés és korlátozás célját szolgálták, ezért e törekvések képviselõi legitimitásukat nem alapozhatták a kisebbségi érdekképviseletre. A politikai erõviszonyokra épített gazdasági helyzet bizonytalansága akkor mutatkozik meg igazán, amikor létfontosságú intézményeinknek alkalmazkodniuk kell a szigorúbb gazdálkodási feltételekhez.

A felsorolt példákban az a közös, hogy a kisebbségi intézményrendszer nem töltötte be következetesen alapvetõ feladatát: a kisebbségi kollektív érdekek feltárását, kifejezését és képviseletét, s azoknak a többi társadalmi érdekkel való egyeztetését.

Ez már abban a legszemmelláthatóbb tényben is megmutatkozott, hogy a kisebbségi szervezetek vezetõit, s általában a közélet kisebbségi tagjait nem a kisebbség választotta, így azoknak nem is volt legitimitásuk a kisebbség érdekeit képviselni. Sokat hivatkoztak a kulcsokra, a nemzetiségi arányokra a különbözõ testületekben, ugyanakkor azonban azt is hangsúlyozták, hogy például a küldöttrendszer testületeinek tagjai nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül »bázisuk« érdekeit képviselik. Volt rá példa, hogy a magyar nemzetiségû politikus azzal az indoklással utasította vissza a kisebbségi érdek megfelelõ helyen való képviseletét, hogy csak rossz hatást keltene, ha a kérdést éppen õ vetné fel. Így tehát az a helyzet állt elõ, hogy a küldöttrendszerben a vízgazdálkodástól és útkarbantartástól a testnevelésen át a lakásgazdálkodásig és az egészségügyig a társadalmi érdekek mindegyike intézményesen (úgy-ahogy) kifejezésre juthatott, a nemzetiségi érdek kivételével.

Most, amikor a válság rámutatott a nemzetiségi problémák megoldatlanságára is (különben nem lehetett volna a nemzeti érzés húrjait ilyen hatással megpendíteni), fel kell vetnünk a kérdést: ki és mi módon képviseli a vajdasági magyarság érdekeit (beleértve természetesen azt a rendkívül fontos érdekét is, hogy egyetértésben éljen a többi nemzettel és nemzeti kisebbséggel)? Az ilyen érdekképviselet legitimitását teljes mértékben csak a kisebbségi önkormányzati választások alapozhatnák meg. Így azonban az egyén, az állampolgár sokféle érdeke közül csak a nemzetit emelnénk ki, amit aztán megfelelõ módon be kellene építeni a politikai képviselet rendszerébe. Ez akkor logikus, ha a társadalmi viszonyrendszer egészében kiemelten kezelik ezt az érdeket. Ha az állam elsõdlegesen nemzeti alapon szervezõdik, természetes, hogy a területén élõ kisebbség is ezt teszi.

A VMDK a vajdasági magyar kisebbség kollektív érdekeit az egyénközpontú jogállamban nem az összes vajdasági magyar, hanem csak a Közösség tagjai nevében képviselheti. Nem vállalhatja fel azokat a kötelezettségeket, amelyek a fõhatalom letéteményesére hárulnak, s amelyek közé tartozik az emberi jogok szavatolása keretében a kisebbségi jogok megvalósításának alkotmányos és törvényes rendelkezésekkel való biztosítása is. Helyi szervezeteinek és tagozatainak rendszere révén vállalhatná a kisebbségi önkormányzati választások megszervezését és lebonyolítását, de ez olyan új megoldásokat igényelne a politikai rendszerben, hogy reálisnak tartjuk a feltételezést: a VMDK a közeljövõben a jobbik esetben is csak úgy tud eredményeket felmutatni a többpártrendszerû jogállam politikai rendszerében, ha nyomásgyakorló csoportként azt a pártot támogatja, amely a nemzetek és nemzeti kisebbségek együttélésének legkedvezõbb programját valósítja meg.

A külsõ szemponttal kapcsolatban elmondtuk, hogy szervezetünk csak az egyénközpontú jogállam demokratikus viszonyai közepette tudja demokratikus módszerekkel kifejezni és képviselni a kisebbség kollektív érdekeit. E viszonyok kialakításában azonban természetesen részt kell venniük a kisebbségi közösségeknek is. A VMDK ezt szerintünk a közeljövõben úgy teheti a legeredményesebben, ha nyomásgyakorló csoportként azt a pártot támogatja, amely a nemzetek és nemzeti kisebbségek együttélésének legkedvezõbb programját valósítja meg.

Az Egyesült Államokban körülbelül kétezer olyan nyomásgyakorló csoport van, amely a szövetségi törvényhozást igyekszik befolyásolni. A legbefolyásosabbak a szakmai szervezetek (farmerek, orvosok, ügyvédek), a nõszervezetek, a különbözõ egyházi szervezetek, a fogyasztók szervezetei. A lobbykkal kapcsolatban két kifogás a leggyakoribb. Egyrészt az, hogy olyan részérdekeket helyeznek elõtérbe, amelyek nincsenek kellõképp összehangolva az össztársadalmi érdekekkel. A másik kifogás pedig a lobby módszereire vonatkozik. E módszerek közül a leggyakoribbak a propaganda-akciók, a meggyõzés, az anyagi támogatás, de az üzleti világ érdekeinek védelmében a bûncselekménnyel határos módszerektõl sem riad vissza. A lobby befolyásáról tanúskodik, hogy gyakran a Kongresszus »harmadik házának« nevezik. A visszaélések bár legsúlyosabb formáinak megakadályozása érdekében a háború után törvénnyel írták elõ a lobbysták bejegyzési kötelezettségét. (Miodrag Jovièiæ: Veliki ustavni sistemi. - Beograd, 1984, 126-127.)

A nyomásgyakorló csoportokat tehát a politikai rendszer hiányosságai hozták létre. És itt jutottunk el annak a megindoklásához, hogy miért döntöttünk e forma mellett. Politikai rendszerünk profilja most van kialakulóban. Rendkívül nagyok a nézetkülönbségek a területi autonómiával és a képviselõházi rendszer felépítésével kapcsolatban is. Ezért a »külsõ szempont« megköveteli, hogy a VMDK mint politikai szervezet hasson a politikai rendszer olyan modelljének kialakítására, amelyben nemzeti hovatartozásától függetlenül minden állampolgár érdeke kifejezésre jut. Ezért véleményezzük a hatósági szervek eljárásait és kezdeményezzük az általunk szükségesnek vélt intézkedéseket, együttmûködünk minden arra hajlandóságot mutató párttal programjának a nemzetiségi viszonyokat érintõ része kidolgozásában, és mozgósítjuk a közvéleményt a toleráns együttélést veszélyeztetõ jelenségek elleni fellépésre.

Vizsgáljuk most meg a belsõ szempontokat, tehát azt, hogy mit kellene jelentenie a VMDK nevében szereplõ demokratikus jelzõnek a szervezeten belüli viszonyok szempontjából. Elsõsorban azt, hogy demokratikusan valósul meg a szervezet egyik alapvetõ feladata: a vajdasági magyarok kollektív érdekeinek feltárása. És itt meg kell állnunk egy pillanatra. Mi is a vajdasági magyarság érdeke? "Gyakran kijelentjük, hogy valami egy-egy személynek, csoportnak, osztálynak, illetõleg magának a társadalomnak az érdeke, esetleg úgy is fogalmazva, hogy igazi érdeke, amelyet a személy, a csoport stb. »még« nem ismert fel. Már az érdeknek ilyen absztrakt megfogalmazása is jelentõs politikailag, hiszen azt feltételezi, hogy vannak, akik ezt az »igazi« érdeket - másokkal vagy akár az egész társadalommal szemben - képesek felismerni." (Kulcsár Kálmán: Politikai és jogszociológia. - Kossuth, Budapest, 1987, 293.) Ha viszont abból indulunk ki - és mi abból indulunk ki -, hogy az érdek alapja a szükséglet, amely igen szubjektív kategória, akkor világossá válik, hogy az egyéni érdekeket csak egy alulról szervezõdõ társadalmi intézményrendszer tudja demokratikus úton kollektív érdekké ötvözni és »csatornázni« a politikai rendszerbe.

A »külsõ« és »belsõ« szempont megkülönböztetésével egyúttal rámutattunk szervezetünk kettõs jellegére is: egyrészt a kisebbségi kollektivitás belsõ szervezõdése érdekében a kisebbségi önkormányzat embrionális alakja, másrészt a politikai rendszer részeként magán kell viselnie a politikai pártok bizonyos ismertetõjegyeit is. Nyomásgyakorló csoportként tehát valahol a két modell között képzeljük el, s profilja a jövõben a társadalmi helyzet által meghatározott feladataitól függõen fog alakulni. Ha fokozódik a kisebbségi önazonosságra való jog társadalmi elismerése, akkor a kisebbségen belüli viszonyok korszerûsítésére és demokratizálására összpontosíthat, s a kisebbségi önkormányzati modell jegyei kerülnek elõtérbe. Ha viszont a kisebbségi jogok megõrzését célzó politikai harcra kell összpontosítania, akkor párt-jellege jut inkább kifejezésre. Szervezetünk mindkét irányban nyitott, s ezt kívánjuk jelezni azzal, hogy nem pártnak, nem is szövetségnek, hanem közösségnek nevezzük.